Kappadókia – 2. nap
A mai kora reggeli élmény volt az, ami miatt ide eljöttünk, ami nem más, mint Kappadókia felett egy hőlégballonból a napfelkelte színeiben tükröződő tájban gyönyörködni. Még itthon lefoglaltunk egy társaságnál a hőlégballonozásra egy időpontot, a visszajelzés szerint korán reggel, 4:20-ra kellett értünk jönnie a busznak, de 10 perccel hamarabb itt volt. Meglepődtem, hogy a törökök milyen pontosak. Állítólag üzleti kérdésekben komolyan veszik az időpontokat. Elámultam, hogy mennyire profin meg volt szervezve az egész. Egy gyűjtőpontra vitték a több száz hőlégballonozni vágyó turistát, ami egy kellemes hangulatú étterem volt. Amikor beléptünk, egy táblára táblázatba szedve fel volt írva volt az összes felszálló légballon azonosító száma, alatta listázva az utasok nevével, illetve megjelölve, hogy adott légballon utasnak hányas számú asztalhoz kell leülni reggelizni. A biztonság kedvéért a légballon száma, az asztal száma és a minibusz száma megegyezett. Hihetetlen gyorsasággal szortírozták az embereket, de volt időnk szépen, nyugodtan megreggelizni.
5:20-kor a minibusz elvitte a mi kis 8 fős csoportunkat a felszállóhelyre. Számunkra fontos volt, hogy ne egy olyan kosárban szálljunk fel, amiben 16-24 ember van, mert kényelmesen el akartunk férni, rendesen látni mindent, illetve akartunk normálisan fényképezni. Egy kis felárat kellett fizetnünk ezért a kényelemért. 🙂
Végig néztük, ahogy a sötétben meleg levegővel felfújták a ballont, szépen lassan gömbölyödött, kb. 10 perc alatt kész is lett. Miután felállították a ballonokat, bemásztunk a kosárba. Őszintén szólva volt bennem para, hogy 800 méterre a föld fölött fogok lebegni egy kosárban, de meglepő módon teljesen stabil volt. Mivel a ballont nem lehet irányítani, szélben fel sem szállnak, így felesleges volt ezen izgulnom. A pilótánk minden óvintézkedést elmondott, megmutatta, hogy hogy kell leguggolni és kapaszkodni majd akkor, amikor szállunk le, és olyan poénokat nyomott, hogy: „Ez az első repülésem…… Ma. 🙂
Úgy emelkedtünk fel, hogy észre se vettük és már a levegőben voltunk. Nagyon jól nézett ki a többi ballon, amikor fújták a meleg levegőt a felszálláskor, úgy világítottak, mint a lampionok. A repülésünk előtt 10 napig a rossz idő miatt egy hőlégballon sem szállt fel, így szerencsésnek éreztük magunkat. Emellett akik még Göremében tartózkodtak és be tudták pótolni az elmaradt repülést, szintén most szálltak fel. Emiatt több, mint száz hőlégballon volt az égen, mi kb. 75 percig repültünk. Nem minden ballon, de a miénk felment egészen 800 méter magasra. Leírhatatlan volt a látvány, beszéljenek helyettem a képek:
Van itt még egy igazi turista business, az pedig a fotózás a hőlégballonokkal, illetve hosszú selyem ruhát is lehet mindehez kölcsönözni. Először ezt nem tudtam, csak azt néztem, hogy mindenki gyártja az insta fotóját, hasonló beállítással, de valahogy fura volt, hogy mindenki hasonló stílusú ruhában fotózkodott. Később észrevettem egy óriási autót, rajta a ruhakölcsönzó logojával, így összeállt a kép. 🙂 Egyébként esküvői fotózásokat is csinálnak itt.
A mai napra egy privát túrára fizettünk be, mert ez volt az egyedüli módja annak, hogy a Tüz Gölü nevű sós tavat megnézzük. Volt rendes program terv, sós tó, földalatti város, karavánszeráj, kaja. Azt hittük lesz egy külön bejáratú idegenvezetőnk. Ehelyett kaptunk egy autót sofőrrel, aki egy meghatározott útvonalon vitt minket, viszont egy szót se beszélt angolul. Így igazából azt sem tudtuk éppen mit látunk, mit kell néznünk. De így kalandos volt, fel kellett fedeznünk mindent. 🙂
Sofőrünk előszőr kitett egy romos ház előtt Saratliban, mutatta, hogy menjünk be és kövessük a zöld nyilat. Kiderült, hogy egy nagyon jó állapotban megmaradt földalatti városba mentünk (Szent Mercurius városa), amit még a római korban építettek. Az évezredek során többször használták, erdetileg a népvándorlás idején a Kappadókia területén élő keresztények építették, mert csak úgy tudtak megmenekülni a barbár támadások elől, hogy beköltöztek a föld alá. Több ilyen földalatti város is van Kappadókiában, ez a város 7 szintes alagútrendszerrel rendelkezett, egy igazi város a föld alatt. Volt benne konyha, istálló, szoba, fürdőszoba, templom, gabona tároló, közösségi tér és óriás malomkerekek, amivel lezárták a szobák bejáratát. Tökéletes technikával készült, volt szellőzőrendszerük, biztonsági rendszerük, külön technikája a bejáratnak illetve a kijáratnak és voltak benne kutak is. Több száz ember tudott itt élni. Elképesztő volt.
A legrégebbi karavánszerájt sajnos nem tudtuk megnézni, mert zárva volt (nekem úgy tűnt, hogy nem csak aznap), de másikba nem akart elvinni, mondván, hogy ilyen régi nincs másik. (pedig csomó régi karavánszeráj van a környéken, engem nem zavart volna, hogy nem a legrégebbit látjuk)
Dél körül érkeztünk meg úticélunkhoz, Törökország legnagyobb sós tavához. Első ránézésre nagyon csalódottak voltunk. Ez?! Ennyi?! A tó arról híres, hogy annyi só van a tóban, hogy a só meg van kristályosodva, és a sókristályokon mindössze pár cm víz van, és csodálatosan tükröződik. Hát a tükröződésből semmit nem láttunk. Felhős volt az ég, semmi tükröződés nem látszott, csak egy “sima” tavat láttunk. Még a sókristályokat is csak elszórtan.
Így gondoltuk, hogy várunk egy picit, hátha kisüt a nap, úgyis volt egy ebéd a csomagunkban, így ebéddel kezdtük. Hát ez is elég fura élmény volt. Egy hatalmas ajándékbolt és önkiszolágló étterem, minimum 8 féle kajával kongott az ürességtől. Konkrétan rajtunk kívül senki nem volt sem a boltban, sem az étteremben. A pultos csaj úgy adta ki a kaját, hogy közben többször nyomkodott vmi játékot a telefonján, láthatólag nem jött izgalomba attól, hogy végre bejöttek a vendégek.
Az üzletben láttunk rengeteg sóból készült terméket, és megtudtuk, hogy a só minősége kb. olyan, mint a holt tengeri sóé, tele értékes ásványi anyagokkal. pl. ha a sóval bekentem a kezem, nagyon selymes lett a bőröm. De nem voltam jó turista, semmit nem vettem. 🙂
Napfelkelte nézéssel kezdtük, naplemente nézéssel fejeztük be ezt a napot. Nagyon jó kis nap volt ez is.
