Merzouga – 5. nap
Reggel újabb buszozás várt ránk, mentünk tovább a kősivatagon keresztül a Szahara felé, Merzouga-ba.
Útközben megálltunk egy olyan gyárnál, ahol fosszíliás termékeket állítottak elő. Itt rengeteg olyan kő/márvány található a környéken,amiben évmilliókkal ezelőtti megkövesedett tengeri csigák, stb-k találhatóak, a gyárban ebből állítanak elő asztalokat, mosdókagylókat, tálakat, ékszereket. Ha megkívánod valamelyiket, elintézik hogy utánad küldik, megszervezik a hazaszállítását. Állítólag találtak errefelé sok dinoszaurusz csontot is.
Szállásunk a sivatag szélén, közvetlenül egy homokdűne mellett volt, fogadó jellegű, egyszerű, de különleges hangulatú hely. Leírhatatlan a látványa a homokdűnéknek, a képek talán vissza tudják adni ezt a különleges hangulatot.
Mivel a szállásunk 20 km-re volt az első lakott településtől, így a délutánt és az estét a homokdűnéknél töltöttük. A homok 5 óra körül már nem volt annyira meleg, így mezítláb felmásztunk egy-egy dűne tetejére és próbáltunk vicces fotókat készíteni. (utólag gondolkodtunk rajta, hogy azért skorpióba lépni nem lett volna túl vicces, de állítólag itt még nincsenek)
Fújt a szél, az apró homokszemcsék minden létező testnyílásunkba bekerültek, így a fényképező gépem inkább bent hagytam a szobában. A zacsi sem védte meg annyira és nem akartam,h tiszta homokos legyen. A homok nagyon apró szemcsés, ezért puha volt, de nagyon fárasztó volt rajta futni, sétálni. Próbáltam egy-két jóga ászanát kitartani, de a bizonytalan talajon nem tudtam igazán. Olyasmi érzés volt a homokdűnén túrázni, mint amikor a nagy hóban folyamatosan elsüllyedsz, ahogy lépsz. Itt is voltak olyan szakaszok, ahol nem süllyedtél el, mert kicsit keményebb volt a felszíne, de a következő lépésnél már elsüllyedtél picit. A sofőrünk úgy érezte, h az egész napos vezetés/ülés nem annyira egészséges és nekilátott futni 1 órát a dűnék között.
Késő délután megérkeztek a tevék és egy órás tevegelésre befizettünk. Nagyon cuki, békés állatok a tevék, nyugodtan ügettek, karavánban mentünk, én ültem a legelső tevén, a mögöttem lévő mindig puszilgatta a lábam. Laposan vettük a dűnéket, meredeken nem szeret felfelé menni a teve. Volt egy berber kísérőnk, aki megengedte,h visszafelé én vezessem a karavánt. Picit hallgatott rám a teve, ha megálltam, megállt. Amikor talált egy fűcsomót, hirtelen elfeledkezett a szerepéről és megállt enni. Mi türelmesen megvártuk amíg befejezi, sőt a szájából kivették addig a zablát. Marokkóban a fő mondás: ráérünk. 🙂
Naplemente körül értünk vissza, de sajna felhős volt az ég, így nem igazán láttunk belőle sokat, sőt emiatt a csillagos eget sem.
