Sillustani, Titicaca-tó – 11. nap
Ez az utolsó teljes napunk Peruban. Délelőtt egy pre-inka és inka temetkezési helyet néztünk meg Sillustaniban, ahol az inkák válásáról és temetkezési szokásairól tanultunk egy helyi idegenvezetőtől. Így már teljes képet kaptunk az inkákról, úgy érzem sikerült őket kicsit jobban megismernünk.
A sillustani jelentése: a puma karma, ugyanis Sillustani egy félszigeten találhatö, aminek a formája egy puma lábához hasonlít. (innen ered a neve) 3 nagy királyság létezett ezen a területen a Kr. előtt 3000-től Kr. után 200-ig. A környezet különleges, a ma látható tó – az Umayo tó – egy sós vizű tó. Ezen a területen több millió évvel ezelőtt a 4330 méter magasan lévő hágóig ért a sós tenger, a hegyekből érkező víz belemosta a valahai tengerek sóját a mai Umayo tóba.
Maga a hely végtelenül nyugis volt, körben legelésztek a bárányok és az alpakák. Ezen az ősi temetkezési helyen ma hatvan torony (sír) áll. Ezek a halászó társadalmak tornyai, a földműves társadalmak tornyai, melyek kör alakúak és az állattartó társadalmak tornyai, melyek szögletesek. A temetkezés módszerük elég sajátos volt. Ha a király meghalt, megölték a feleségét és minden 12 év alatti gyermekét, illetve még nem mestruáló lány gyermekeit is. A királyokat úgy temették, hogy előkészítették a testet, majd magzatpózban kiszárították és szövetekbe csavarták. Üreget készítettek kosárral, bele helyezték a királyt a megölt feleségével és a gyerekeivel együtt. Követ tettek az üreg tetejére. Ezután elkészítették a tornyot rámpák segítségével, majd 9 hónap múltán elhordták a torony fedelét. December 21-ére lettek készen. December 21-én a nyári napforduló idején 3 követ egyszerre érint meg a torony ablakán besütő nap sugara. A résen besütő naptól a torony energiával, fénnyel telt meg, mely segítette a holtnak újjászületését, hiszen a holtnak nagy energiára volt szüksége az újjászületéshez. Ezen a napon a Dél Keresztje csillagkép napkelte előtt olyan pozícióban áll, mintha hidat képezne a Föld és a Tejút között. Ekkor jön el a kondor és a Tejúton át elviszi a lelket a Teremtőhöz a mennyországba. Úgy tartották, hogy haláluk után visszajutnak a teremtőhöz a Tejútban lévő csillagjukba, ahonnan jöttek és ahol az istenük, Viracocha van. Évente egyszer van erre lehetőség, erre készülnek a temetéskor.
A Titicaca tóhoz mentünk, aminek a környéke volt az inkák egyik bölcsője. A tó 4000 méter magasan fekszik, és háromszáz méter mély. A világ egyik legnagyobb, legmagasabban fekvő és legmélyebb tava, 8300 km²-es területével a Titicaca tó Dél-Amerika legnagyobb édesvizű tava Bolívia és Peru határán. Több millió évvel ezelőtt az egész területet sós víz borította. Ekkor az Andok még nem létezett. Tektonikus lemezek mozgása és gyűrődése emelte a helyet ilyen magasságba és keletkezett a tó. A víz 10%-a régi sós tengervíz, a többi friss édesvíz. Amikor az Andok felgyűrődött, a Titicaca tó elzáródott a tengertől. Az északról beleömlő folyók édesvizet szállítottak bele, a sós víz pedig dél felé folyt ki, és az ott fekvő síkságon szétterült. A víz elpárolgott, a só maradt csak meg, így keletkezett a Salar de Uyuni sósivatag.
Az inka mitológia szerint a Nagy Árvizet követően Viracocha isten itt teremtette meg a Földet, itt született a Nap, és itt alkotta meg az első emberpárt -, hogy benépesítse a világot. Így a Titicaca tó az inkák szülőföldje, úgy tartják, haláluk után a lelkük visszatér az eredethez, a tó mélyére.
Helyi tuk-tuk-al a kikötőbe mentünk, majd az ún. Uros szigetekre hajóztunk, ami a Titicaca tó közepén lévő úszó nádsziget csoport. Itt egészen elképesztő körülmények között, nádból épített, apró, úszó szigeteken él kb.1500 őslakos (ajmara indián), az ő mindennapjaival ismerkedtünk meg. A helyi ajmara indiánok mind a mai napig szentként tisztelik a tavat. Miért élnek a tavon? 600 évvel ezelőtt az uros társadalomban az őslakosok mezőgazdaságból éltek. Más törzsek ezüstöt találtak a környéken és az erősebb inka törzsek bányászatra akarták kényszeríteni az itt élő ajmara indinánokat, akik elmenekültek a tóra, nádból szigeteket építettek maguknak és azóta ott laknak.
Először kikötöttünk egy kis szigeten, ahol megnéztük, hogy milyen nád házakban laknak, mit csinálnak, hogy élnek. Ez a sziget nem élő lakóhelyként szolgál, csak a turistáknak mutogatják, hogy másik szigeten hogy élnek, kb. olyan, mint egy skanzen.
A szigetet úgy építik, hogy a part mentén található totora nádat gyökérrel együtt kiemelik a vízből. Ezt nyáron, egy bizonyos időben lehet kiemelni, amikor több a csapadék és a nád felemelkedik a folyó felszínére. A vízen úszó nád gyökerét az iszapos talajjal együtt nagy kockákra vágják, majd egy karót vernek a közepébe. Ezeket a kockákat a karóknál fogva összekötik, így alakítják ki a szigetek úszó alapját. Majd ezt az úszó alapot vastagon, egymásra merőleges nádkévékkel borítják és kész is a sziget. Minél vastagabban borítják be, annál stabilabb lesz a sziget. Ez a borítás azonban folyamatos munkát igényel, mert a sziget vízben lévő része folyamatosan rohad és ezt felülről pótolni kell. A férfiak szinte egész nap nádat szednek, s azt rakják az úszó szigetük tetejére, nehogy elsüllyedjenek. A házaknak 50 cm magas alapot raknak. Az idősek háza kerek, az új típusú ház téglalap alapú. Manapság napkollektorokat is látunk a szigeteken, van áram is a házakban. A szigetet egyébként le tudják horgonyozni, ha nem akarják, hogy elússzon.
Megtudtuk, hogy egy-egy szigeten 4-5 család, kb. 20-25 ember él, és minden szigetnek van egy vezetője. Az itt élők halászatból és kézművességből élnek, na meg persze egyre jobban a turizmusból. A szigeten minden nádból készül. A ház, a háztető, a szék, a hajó, a csónak. Az egész élettér nem nagyobb száz négyzetméternél az 5 család számára. A férfiak a sziget építésével, halaszattal, vadászattal (madár) töltik a napjaikat, a nők ellátják a gyerekeket, főznek, ruhát varrnak és ajándék tárgyakat készítenek a vendégségbe érkezőknek. Olyan infót is kaptunk, hogy az uros indiánoknak születésükkor lila folt van a gerincük deréki szakasza fölött, ami tizenéves korukban eltűnik. A lábujjaik egyforma hossza elárulja a polinéz ember-típussal való rokonságot.
Felöltöztettek helyi népviseletbe (ajmara indiánnak), nem állt túl előnyösen, viszont jó meleg volt a sok szoknya. 🙂 Itt azért 3800 m magasan már elég hűvös volt, estére 1-2 fokra hűlt a levegő.
Ezután egy másik szigetre hajóztunk, ahol az éjszakát is töltöttük. Ezen a szigeten egy család lakik, akiknek tényleg a mindennapjaiba pillanthattunk be. Állítólag a közösségből hol az egyik, hol a másik család fogadja a turistákat, ez jó bevételi forrás nekik. Mindenki kapott egy kis házikót éjszakára. Csináltam róla pár képet, cuki szoba volt, de esőben tuti beázik. Barátságos volt a berendezés, de hiába kaptunk rengeteg takarót, nagyon hideg volt éjszaka. Azért fűtés nélküli házban aludni egy tó felszínén 1-2 fokban nem túl kellemes.
Elvittek minket egy kis tó túrára, a kis nád hajóval hajóztunk a tavon (a “szigetünk” alatt 20 m mély volt a víz), kipróbáltuk, hogy milyen evezni és a naplementét is a kis hajóról néztük meg. A túravezetőnk kapott helyi mellényt is, amiben feszíthetett. 🙂
A szigeten mindeközben a helyiek főztek nekünk vacsorát. A képeken látszik, hogy szabad tűzön 2 vas edényben készült a vacsoránk. Kaptunk szokásos helyi quinoa levest, sült pisztrángot rizzsel, főtt krumplival és párolt répával, paradicsommal, uborkával. Isteni finom volt, nem is tudom hogy hogy tudták mindezt azon a pici helyen elkészíteni. Teának kaptunk friss mentalevelet, koka levelet és vmi helyi gyógynövényt. A forró vízhez pedig a tóból szerezték a vizet. (gondolom a leveshez is) Szerencsére semmi bajunk nem lett. 🙂
Volt egy „étterem” is a szigeten, ami nagyon barátságosan volt berendzve, minden nádból és tipikus perui szőttesből készült.
Este a helyiek tüzet raktak (igen, a nád szigeten, izgultam, hogy ne égjen le az egész) és a tűz körül közösen énekeltünk, táncoltunk. (azért a nád “szőnyegen” nem volt egyszerű lépdelni) Itt is lehetett érezni a magasságot, alig kaptam levegőt 5 perc tánc után. Igazából ének „csatát” vívtunk. Ők énekeltek egy dalt, aztán mi. Az Eupolisz mindig ide hozza a csoportokat, így volt lehetőségük magyar népdalt tanítani nekik. Meglepetésként az „Az a szép, akinek a szeme kék” c. népdalt magyarul elénekelték nekünk a vendéglátóink. 🙂 Sajnos mi nem tudtuk őket meglepni egy spanyol népdallal. 🙂
Fantasztikusan éreztük magunkat, egyszerűen szuper kedvesek és befogadóak voltak a helyi lakosok (8-an). Sokat nevettünk (pl.a bemutató szigetről egy másikra át lehetett menni kis nád hajóval is. Ezt úgy oldották meg, hogy a hajót egy motorcsónak tolta. :-). A két sziget kb. 50 méterre volt egymástól, de mentek egy nagy kört, hogy meglegyen a feeling.)
Adtunk magyar pálinkát nekik, ami jól a fejükbe szállt, az egyik néni elszédült es elesett, a többiek röhögtek rajta és mondták neki h “ungaro pisco”. (Peruban a pisco a helyi pálinka)
Igazából óriási élmény volt ez az egész, teljesen szürreális, hogy nádból készített alapon úszik a sziget (ami egyébként le van horgonyozva, de tovább tolják, ha szükséges).
